Mostanában sokszor vagyok dühös. Gyakran érzem úgy, mintha egy bennem szunnyadó vadállat ki akarna törni. Felbukkan kutyasétáltatás közben, előtörne amikor anyámmal vitatkozom, sőt néha még akkor is, amikor a gyerek szimplán csak mellettem játszik. Ez a düh talán mindig ott volt bennem, de azt gondoltam most, hogy már egy éve intenzíven meditálok, majd szépen megszűnik bennem létezni. Valamit rosszul csinálok? Szabadna ezt éreznem vagy rossz buddhista vagyok? Mit kezdjek ezzel a haraggal és merre induljak el a harag kezelésében? 

Ez a dolgozat ilyesféle kérdések - és kétségek - mentén született. A saját nyúgvó - és fel-feltörő haragom odáig vitt, hogy személyiségfejlesztőként (coach vagyok) morfondírozni kezdtem, hogy vajon egy teljesen másik földrészen és éghajlatban született világvallás/filozófia milyenformán alkalmazva ér célba az egyénben? Bennem. 

Hivatásomból adódóan a harag kérdése először a lélektan oldaláról válik értelmezhetővé, mostanra azoban úgy érzem az érzés értelmezése és az arról való gondolkodás magja a filozófia területén keresendő. 

Mindannyiunk számára lelki teher, hogy a társadalom elvárja, viselkedjünk mindig nyugodtan és jól nevelten. De hogyan feleljünk meg ennek az igénynek? A mindennapokban szükségszerűen dühösek leszünk valami miatt, ám, hogy mit kezdjünk az érzéssel, arra alig ismerünk használható módszereket. A "ne mutasd ki!", "a harag bűn" jellegű tanítások olyan dühkezelési technikák felé terelgetik az embert, amelyeknek káros lelki következményei lehetnek. 

A harag skálája a bosszankodástól, mérgelődéstől a dühön és felháborodáson át egészen a dühöngésig, tombolásig terjed, ám a változatok csak intenzitásukban és időtartamukban különböznek. A lélektan a dühöt és a haragot szinonimaként használja, noha a kettő között különbséget érezhetünk: a düh rövidebb ideig fennálló, hevesebb érzelem, a harag ennek kitartóbb változata. A düh minden fajtája stresszreakció, ha valamiféle sérelem ért bennünket: akadályoztak, megaláztak, megfosztottak valamitől, fizikailag bántalmaztak és így tovább. A düh testileg-lelkileg felkészíti az embert a sérelem okozójával szembeni ellencsapásra. És pontosan ez a gond: mit tegyen az ember a benne feltámadó haraggal, ha az agressziót a társadalom elítéli és bünteti?

Ez tehát a lélektan oldaláról való megközelítés, mellyel - valljuk be - nem jutottunk túl sokra. 

A harag magyarázatára, esetleges létjogosultságára vagy akár kezelésére milyen megoldást kínál a nyugati filozófia és a buddhizmus? 

Amikor a harag kérdését filozófiai oldalról kezdjük megközelíteni, akkor európai emberként arra kell gondolnunk, hogy - mint oly sok mással kapcsolatban is - az ókori görög filozófia határozta meg az alapvonalat. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a harag/nem harag kérdését, akkor azt kell mondjuk Arisztotelész a harag kérdésében nemcsak hogy megengedő volt, hanem a harag egyik “élharcosának” tekinthető, lévén ő helyet és teret ad a haragnak. 

Legtöbben arisztotelészinek vallhatjuk magunkat, ha haragról van szó. Miközben elismerjük, hogy az ellenőrizetlen harag káros és kerülendő, elutasítjuk annak tagadását, hiszen az egyfajta nemkívánatos állapotként nem teszi lehetővé, hogy jogos felháborodásunkat fejezzünk ki egy erős harag-impulzus érkeztével. Ezért úgy tűnik, hogy meggyőző erkölcsi attitűdöt találunk Arisztotelész abban a hitében, hogy a megfelelő időben, a megfelelő okból és a megfelelő módon szabad dühösnek lenni. Ez a nézőpont azonban ahogy már meg is neveztük arisztotelészi, vagyis nem zárja ki - sőt! - hogy mások mást gondolnak, de hiába is van ez így, mondhatni az alapvetés az arisztotelészi marad. 

A hagyományos vagy arisztotelészi megközelítés szerint a harag jó dolog. Arisztotelész azt mondja, hogy az egyén, aki megfelelő mennyiségű haragot mutat, „jó indulattal” rendelkezik, ami abból áll, hogy a megfelelő ideig haragszik „a megfelelő dolgokra és a megfelelő emberekre”.

 A mértékletesség ilyen szintje a harag tisztelete – se nem túl sok, se nem túl kevés – az etikai erények közé tartozik, és mint ilyen, előfeltétele Arisztotelész tervének az eudaimónia vagy a boldogság elérésében, ezért megfelelő szintű harag nélkül nem lehet valaki teljesen virágzó ember. Valójában Arisztotelész szerint "azokat bolondnak tartják, akik nem haragszanak olyan dolgokra, amelyekre haragudniuk kellene". (ibid)

Ezzel szemben a buddhizmus által képviselt nézet szerint a harag mindig rossz dolog, és még a legszélsőségesebb körülmények között is kerülendő. A Dhammapada arra int bennünket, hogy „hagyjuk el a haragot”. 

Természetesen nincs kifejezett ellentmondás a haragot mutató egyénekre vonatkozó buddhista kritikák és az arisztotelészi nézet között, amely szerint a harag néha jogos. Előfordulhat ugyanis, hogy a buddhista szövegekben leírt körülmények az indokolatlan harag példáinak tűnnek az arisztotelészi számára. Mégis, ha a Buddha, akárcsak Arisztotelész, azt hinné, hogy a harag bizonyos esetekben megengedhető, akkor azt várnánk, hogy megtaláljuk valahol, ahol a harag kifejezését hirdeti. Valójában azonban erre nem találunk példát. Ehelyett még a legszélsőségesebb esetekben is, amikor egy arisztotelészi biztosan azt mondaná, hogy valaki, aki nem fejezte ki haragját, „bolond”, a Buddha ragaszkodik a szerető kedvességhez, mint megfelelő válaszhoz. 

A buddhista álláspont a haraggal kapcsolatban érdekes ellensúlyt nyújt a nyugaton elterjedtebb arisztotelészi nézethez képest. Arisztotelész számára a megfelelő módon és megfelelő körülmények között, azaz a mértékletesség tanával összhangban kifejezett harag az egyik erény. Itt fontos megjegyezni, hogy a görög kifejezésnek nincs olyan erkölcsi konnotációja, amelyet hagyományosan az erény szónak tulajdonítunk. Az “Arete” egy erkölcsileg semleges kifejezés a görögben, és egyszerűen kiválóságot jelent. Az embereknek, állatoknak, egyéb élőlényeknek és még az élettelen tárgyaknak is megvan a sajátos kiválósága. Arisztotelész számára a harag emberi kiválóság, és teljesen működőképes ember az, aki a mértékletesség tanának megfelelően fejezi ki haragját. Ahelyett, hogy a haragot az emberi természet szerves részének tekintené, Buddha hibának nevezi az érzelmet.. És távolról sem követeli meg a kifejezést a megfelelő pillanatokban, a Buddha elítéli azokat, akik dühös szavakat, gondolatokat vagy tetteket folytatnak. 

A buddhista haragról alkotott nézet megértésének egyik kulcsfontosságú része a Dhammapada-ból származik:

"He who controls his rising anger as a coachman controls his carriage at full speed, this man I call a good driver."

Ki a szívében fellobbanó haragot visszafogja, 

 mint jó harcos a meglódult harci szekeret, 

azt hívom én kocsihajtónak,

 a többiek csak a gyeplőt szorongatják (222) 

Vagyis  „a meglódult harci szekeret” visszafogó kocsihajtót állítja elénk eszményképül, vagyis azt a jó harcost. Az Anguttara Nikája Hármas könyve 84. beszédében a harcos “Harcol a magasabbrendű erenyért. Harcol a magasabbrendű szellemi fegyelmezésért. Harcol a magasabb rendű megismerésért.”

Az a fontos, hogy a megfelelő haraggal kapcsolatos állapot – a jó vezetőé – az, ahol az érzelmek feltörnek (uppatitam kodham), de ellenőrzés alá vonják. Sőt, ahogy a szöveg következő sora is jelzi, ezt a helyzetet kifejezetten a „harag hiányaként” (akkodhena) azonosítják.' Ennélfogva a harag buddhista elutasítása összhangban van egy kezdeti kitöréssel. A szekér-analógia megválasztása különösen érdekes, mert gyakran beszélünk a harag „visszatartásáról”, ami egy kezdeti érzelmi zavar jelenlétére utal, amely valamilyen módon visszafogott. Erre az összehasonlításra hivatkozva a Dhammapada egyértelműen azt sugallja, hogy a kocsis vagy a jól fejlett egyén pontosan ugyanúgy kezeli a haragot.

Az ember győzze le a dühöt szelídséggel,

győzze le a gonoszságot jósággal,

győzze le a fösvénységet bőkezűséggel,

győzze le a hazugságot igazsággal! (223)

Ha nem is szó szerint, de utalásszerűen sorra jelennek meg a Dhp. 224–226. versszakokban a buddhista pancsa-síla erényei: „a nem-ártásban megszilárdult”, „mindig igazat szól”, „ha kell, mindenét odaadja”, „teljes önuralomra tett szert”, „szüntelenül éber”. 

 Mindig igazat szól, haragra nem gerjed,

ha kell, mindenét odaadja.

E három erény révén

az istenek színe elé kerül. (224) 

A nem-ártásban megszilárdult bölcsek,

akik testükkel teljes önuralomra tettek szert,

elérik az el-nem-pusztuló-lakhelyet,

s nem bánkódnak soha többé. (225) 

Akik szüntelenül éberek,

akik keresve kutatnak éjjel és nappal,

akik a Nirvána felé törekednek,

azoknak végül megszűnik minden szenvedésük. (226) 

Nyugaton a buddhizmust gyakorlók hajlamosak arra, hogy a békét és megértést úgy próbálják megtalálni, hogy megállítanak minden gondolkodást.Viszont a Buddha azt mondja nekünk, hogy jóniszó manaszikárán, vagyis bölcs vizsgálódáson keresztül lehetséges felismernünk az elménk valódi természetét; nem úgy, hogy egyszerűen megállítunk minden gondolkodást. Ezért álljon itt Ácsán Munindo néhány gondolata e sorok értelmezését követően: 

“Ha fázunk, keresünk valamit, hogy felmelegedjünk; nem tesszük ki magunkat még több hidegnek. Ha éhesek vagyunk, eszünk; nem vonjuk meg magunktól az ételt még jobban. Ha mérgesek vagyunk, nem haraggal küzdünk ellene; megpróbálunk kedvesek lenni ehhez a haragtól szenvedő emberhez. Ha gonosz tetteknek vagyunk tanúi, őszinte jóságot ébresztünk magunkban és visszafogunk minden indulatot, ami a gonosz elkövetőit puszta ítélettel el akarja utasítani. Azok felé az emberek felé, akik abban hisznek, hogy az önközpontú kapzsiság útja vezet a megelégedettséghez, nagylelkűséggel fordulunk. És azokkal pedig, akik hazugok, igaz szavakkal beszélünk. Ez lehet, hogy nem könnyű. Ez az átalakulás útja.”

Összefoglalóan elmondható, hogy az egyik aspektusa annak, amit a harag hagyományos vagy arisztotelészi felfogásának nevezek, hogy az érzelmekkel kapcsolatos megfelelő attitűd valahol a féktelen düh és a háboríthatatlan kiegyensúlyozottság között van, és abban áll, hogy a megfelelő okokból és a megfelelő módon dühöngünk, a megfelelő időben. Ezzel szemben a buddhisták bár elismerik, hogy a haragot kiváltó helyzetekben a zavar folyamata nem összeegyeztethetetlen az érzelmekkel szembeni kívánatos hozzáállással, teljesen elutasítják a harag gondolatokban, szavakban vagy tettekben való nyílt kifejezését, valamint mindazt ami aktívan részt vesz egy olyan folyamatban, amelynek során ez megvalósul.

Az biztos, hogy az egyre erőszakosabbá és széttagoltabbá váló világban a harag megszüntetését szorgalmazó és még az agresszió legerőszakosabb formáinak megértésére is felszólító nézőpont valószínűleg még inkább marginalizálódik. Mielőtt azonban teljesen elvetnénk, fel kell tennünk a kérdést, hogy a hagyományos nézet mit eredményezett, és nem lenne-e itt az ideje más módszerrel próbálkozni.