Míg Dubaiban felhőket buherálnak, addig mi megpróbáljuk elhelyezni az Embert a fák között. Az ökopszichológia egyik legfontosabb állítása, hogy a természeti környezet megóvása nem csak az emberiség fizikai fennmaradása miatt nélkülözhetetlen, hanem pszichés jóllétünk szempontjából is.

Vagyis, ha fizikailag ki is tudnánk alakítani egy teljesen mesterséges fenntartható környezetet, nem éreznénk jól magunkat benne. Ezt az állítást ma már egyre több tudományos eredmény bizonyítja, amikor rámutatnak a természethiány különféle következményeire. Olyannyira, hogy ma már azt a természetben eltöltendő minimum időmennyiséget is sikerült meghatározni (2 óra hetente), ami alatt már nagy valószínűséggel pszichés vagy testi problémák jelentkeznek..

Az ökopszichológusok és a témával foglalkozó egyéb kutatók véleménye szerint a természethiány azért okoz problémákat az emberek számára, mert az ember evolúciója természeti környezetben zajlott, így az emberi idegrendszer akkor fejlődik és működik megfelelően, ha olyan ingerek érik, amelyek feldolgozására az evolúciós szelekció eredményeképp alkalmassá vált, vagyis természetes környezetben. Az emberiség egyre nagyobb része már viszont olyan természeti környezetben él, ahol a technológiai vívmányai nélkül nem lenne életképes. Kevesen élnénk túl a telet Magyarországon, házak, ruhák, és előre megtermelt élelem nélkül. Vagyis vigyáznunk kell,nehogy a természetközeliség ideája a „nem cselekvés”, a társadalomból való kivonulás irányába csábítson bennünket.

A fenntarthatóság nem azt jelenti, hogy az emberiséget újra az érintetlen természet részéve szeretnénk tenni. Az oktatás alapértékei abban nyilvánulnak meg, hogy a fenntarthatóság egyszerre szól a természet és a civilizáció fenntartásáról, ahol az emberiség, az emberi élet semmiféle primátust nem élvezhet a természettel szemben, hiszen a civilizáció nem létezhet természeti környezet nélkül. A szükséges gondolati fordulat vagy, ahogy Senge könyvének címe fogalmaz, a „szükséges forradalom”, abból áll,hogy ma már az emberi tevékenységek irányítása során nem elegendő azt mérlegelni, hogy a tevékenység mennyire szolgálja az emberiség fennmaradását, fejlődését, hanem azt is mérlegelni kell, hogy mennyire károsítja a környezetet, veszélyezteti a természet fenntarthatóságát.Láthatjuk tehát, hogy a fenntarthatóságra nevelésnek egyszerre kell reagálnia a globális veszélyek jelentette cselekvési és változási imperatívuszra, úgy, hogy közben egyensúlyt teremtsen a természetes és mesterséges környezet, valamint a múltból származó ismeretek és az újonnan közösen megalkotott ismeretek és készségek között.   

Ki dönti el, hogy mik egy nemzedék szükségletei? Elegendő, ha senki nem hal éhen és nem fagy meg télen? Vagy beletartozik, hogy mindenkinek legyen egy saját szobája, esetleg autója? Biztosítani kell-e húsfogyasztás lehetőségét mindenkinek? Ki szabja meg, hol van a szükségletek határa és hol kezdődnek a vágyak, a kapzsiság, a mohóság?