A szerelem elvileg önzetlen. Mégis, ha azt mondjuk, hogy a szerelem önmagunkról készített kép a másik szemében, akkor valójában csak az általunk ismert legizgalmasabb képet tükrözi vissza nekünk: önmagunk képét.

Persze az ilyesféle filozófikus bölcsességekkel nem sokra mész, amikor fekszel egyedül az új lakásban és bárhogyan is forgolódsz, még mindig egyedül vagy. Ő pedig sehol. Ilyenkor jön a rettegés, hogy soha többet, hogy biztos mással, hogy nincs értelme és nem is volt. Aztán arra is rájössz, hogy ez butaság. Hiszen mindig van értelme, és mindig van folytatás. Sőt, egyik sem feltétlen arról szól, hogy nélküle. De most és itt nincs más csak te és az életed. Nem tehetsz egyebet, mint megvizsgálod, szétmarcangolod, kianalizálod és újra felépíted az egészet. Megkeresed azt, ami miatt egyedül vagy, ami miatt pont ezek az érzések kerítenek hatalmukba és amiért nem ragyogó tekintetű sikerember vagy, hanem egy csendben könyvet olvasó és mélyen elgondolkodó szomorkás lény. Ha most azt mondom, hogy a veszteség jó, azon nyomban földhöz vágod ezt az irományt és igazad is lesz. Hiszen mitől lenne jó a veszteség? Semmitől.

De mégis mire is jó a veszteség? Nagyon sok mindenre. Önvizsgálatra, értelmezésre, és olyan teljes körű újratervezésre, amely az életed egészét érinti.

Mert a veszteség, az új kezdet. Nem önmagában a veled történt tragédia vezet el valami jobb dologhoz, hanem a felismerés, hogy képes vagy megbírkózni vele, továbbmenni és olyan életminőséget teremteni önmagad számára, amelyre nem csupán te, hanem mások is nagyon büszkén fognak tekinteni. A veszteség maga nem ajándék, viszont a vele járó személyes fejlődés mindenképpen.

Gondolj csak bele, minden fontos és számodra jó érzésű dolgot valahol megelőzött bizonyos mértékű veszteség. Ha más nem, a komfortzónád elhagyása is ennek számít, sőt egyesek számára nagyon komoly lelki fájdalommal járhat együtt. Hiszen a komfortzóna lehet a önmagad számára kialakított lakókörnyezet ugyanúgy, mint egy szokásos útvonal, vagy az édesanyád folytonos segítő jelenléte az életedben. Amikor elhagyod ezt a területet és önálló, felnőtt lényként elindulsz, hogy meghódítsd a saját világod, valamiféle szürke zónába érsz. A jóérzésed határmezsgyéje ez, amikor lehet mögötted bármilyen múlt, szinte biztos, hogy visszasírod majd azt, ha másért nem azért, mert az már ismerős számodra. A komfortzóna valóban ad valamiféle kellemesnek tűnő biztonságot, ám egy másik szemszögből nem más, mint egy megrekedt fejlődés csendes mauzóleuma, amelyből hiányzik a rugalmasság, amely segítheti a fejlődésünket. Hogy mikor leszünk képesek máshogy reagálni egy-egy felmerülő problémára, amire eddig nem tudtuk a választ? Ha képesek leszünk rugalmasan kezelni a szembejövő feladatokat. Ez pedig akkor következhet be, ha kicsit távolabbról szemléljük saját életünket, hátralépve egy lépést és újraértelmezve a fókusz fogalmát.

A változást szinte minden esetben valamiféle veszteséggel párosítjuk, hiszen a kényelmi-területünk kitágítása, vagy elhagyása mindig lemondással jár. Az ilyen helyzetben lévő személyekre jellemző, hogy gondolatainak, érzelmeinek középpontjában az egyensúlyvesztést előidéző helyzet áll. Gondolatait, érzelmeit egyáltalán nem képes strukturálni, ismereteit nem tudja a megoldás szolgálatába állítani. Törekszik a problémahelyzet megoldására, azonban korábban sikeresen alkalmazott megoldási stratégiái az aktuális helyzetben kudarcot vallanak. Gyakran szorong, érzelmileg kimerült, de az is előfordul, hogy nehezen tudja kontrollálni érzelmeit. Munkavégzése kevésbé hatékony, tevékenységi köre elsivárosodik, érdeklődése beszűkül a problémahelyzetre, mindennapi, önellátással kapcsolatos teendőket hajlamos elhanyagolni, baráti kapcsolatai leértékelődnek, kevésbé keresi mások társaságát, amely elszigetelődéshez vezethet. Nem könnyű ilyenkor kizárni egy esetleges függő kapcsolatba való belekerülést, különösképpen ha a veszteség-érzés egyik gyökéroka is ebből fakadhat.

A változás sosem könnyű, sőt inkább nehéz és megerőltető. De ez nem feltétlenül rossz, mert emiatt bennünket is erősít. Rugalmassá tesz minket és fejlődésre ösztönöz. S mivel életünkben egyetlen biztos pontként a változás szerepel, ezért a fejlődés minden esetben elkerülhetetlen. Hol így, hol úgy. Némelyeknek lassabban, másoknak villámgyorsasággal. De mind ugyanarra. Előre.